Egy kis interjú Szabó P. Szilveszterrel

Az operettbarátok kedvence 1974-ben született Mátészalkán. Nevét a nagyközönség az Elisabeth című musical kapcsán ismerhette meg még 1996-ban, napjainkban a Budapesti Operettszínház egyik legértékesebb tagja. Népszerűsége töretlen, gyakran láthatjuk intrikus szerepkörben. Nem magamutogató sztáralkat, ezért gyakran jellemzik zárkózottnak. Mégis lenyűgöző egyénisége átszivárog a burkon, amit maga köré emelt. Önmagának akar megfelelni, nem a környezete elvárásait követi.

- Beszélnél a gyermekkorodról? Nem egyenes ági színész családból származol, honnan a kötődés?
- Dédapámnak színháza volt Erdélyben. (Sarkadi Kabaré). Apai ági nagymamám révén jött a védőoltás, hogy milyen a kulisszák mögötti világ. A felmenőim nagyrészt orvosok, nagyapám viszont református lelkész, így bekerült egy vírus a rendszerbe. Megfogalmazhatatlan érzés volt egy templomkertben felnőni, orgonálni egy szeretettel teli világban gyermeknek lenni. Édesanyám építész, örököltem tőle a kreativitást, így kezdtem el rajzolni, és átterelődtem egy művészi világba. Nővérem is földrajz-rajz szakos tanár két diplomával.

- Sokszor jellemeznek téged zárkózott embernek. Valóban ilyen vagy?
- A családom mindig a szépérzékre nevelt, furcsa „rendszerellenes” lojalitás vett körül. A mai világban az egyenesség babrás, kínos, teher. Aki ilyen, arra ráfogják hogy elmebeteg, különc vagy depressziós. Az ellenségeim tisztelnek az egyenességem miatt. Az igazságot ha hordozod, és egy bizonyos pillanatban bár nem mondod ki, de látják rajtad a választ, azt mondják depressziós vagy. Szépérzékemet nem akarom holmi garasért eldobálni. Annál jobb megoldást mint megmaradni önmagamnak – ha már színészetre adtam a fejem – nem tudok. Kialakítottam egy véleményt magamról, tudják a válaszaimat, nem adok találgatásra okot. A közönség felé ez nem látszódik, ők csak azt látják, hogy „ő az a színész, aki sohasem mosolyog”. Van körülöttem egy burok, én valóban nem a közönségnek játszom, a nagy megmérettetés az őseimnek és önmagamnak szól.

- Határozott elképzeléseid hogyan férnek össze a társulat elvárásaival?
- Úgy érzem hogy nem vagyok támadható, a dolgomat végzem. Nem vágyom arra, hogy a gesztusrendszeremet, szövegkörnyezetemet, szavaimat, mimikámat bárki átvegye, és azt én viszontlássam, nem ezért dolgozom. Mégis ne úgy éljük meg a mindennapokat, hogy mindenki mindent ellop, mert akkor csak egy mixtura marad - egyéniségek nélkül. Én szeretném megtartani az egyéniségemet, nem vagyok depressziós, ez csak az elsődleges védelmi mechanizmusom. Minden áron! Ez egy rögös út.

- Rajongók?
- Tíz évvel ezelőtt az Elisabeth előadásai után, 60-70 éves nénik jöttek oda hozzám azzal, ha valóban ilyen lenne a halál mint én, akkor boldogan mennének elébe. Mára ez más szögbe terelődött. A mai rajongók majd egy félszázaddal fiatalabbak. Nem feltétlenül a színészi teljesítményt értékelik, hanem a vázat amiben kapják. Mi adtuk a kezükbe a mikroszkópot, nem ők választották. Nem a művészi mondanivalón van a hangsúly, hanem a külsőségeken. A világ ilyen? A pálya ilyen? A pályát mi határozzuk meg! Az hogy minket ki határoz meg az egy másik kérdés.

- Hogyan kapcsolsz ki? Milyen zenét hallgatsz?
- Nagy szerelmem Cserháti Zsuzsa, hihetetlenül szeretem a tangót. Nem járok disco-ba. Bár egyszer voltam, talán a szalagavatóm után.
Párizsi beállítottságú ember vagyok. Gondolkodás nélkül vennék ott egy házat vagy lakást, ha lenne rá lehetőségem. Hét éven át szinte havonta utaztam oda. Jártam füstös belvárosi bárokban, ahol professzorok ültek, eszmét cseréltek és egy fekete énekesnő sanzonokat énekelt. Itt éreztem magam otthon. Egyébként a Broadway Stúdióban - ahol 4 évig tanítottam zenés színészmesterséget – az év végi vizsgám a sanzon volt, a Szélmalom című mű. Rendezőszakra is jártam, mindkét oldalt szeretem, szeretek irányítani.

- A fotózás, forgatókönyvírás, rendezés és szobrászkodás mellett, novellákat is írsz.
- Öt perc alatt megírok egy novellát, az akkori impresszióm szüleményeként. Bármikor tudnék írni, ha adsz egy szót pillanatok alatt köré írok egy novellát, mert csepűrágás az egész. Rám jellemző volt mindig is a szógyártás. Az első lektor egy múzeum igazgató volt, aki visszadobta egy írásomat, mert a fulladt tüdőm szót két t-vel és h-val írtam. „Kis taknyos, még helyesen írni sem tud” – mondta. Kértem vegyen egy levegőt, gondoljon valami nagyon rosszra, és mondja ki ezt a szót. Figyelje meg, hogy valóban így hangzik. Belátta...
Azt vettem észre, hogy a hierarchiában úgymond felettünk állók – mivel egyféle parancsot adnak ki – szűkebb látókörűek. Innentől kezdve én mindig alul maradok. Az én fetisizált világomban mindig úgy alakítom a helyzetet, hogy én vezetek, én parancsolok, és én is hajtok végre. Saját tenyerembe helyeztem önmagam.

- Melyik az a szerep amit szívesen játszol még, vagy szívesen eljátszanál?
- 96’ óta az ős Elisabeth-ben benne vagyok, de igazából már a Halált sem játszom szívesen, pedig nekem az az origóm. Nagyon szeretem a Kabarét, a Szépséget. Nagyon szeretem a Charity-t, mert abban egy olasz bohém, vidám karaktert játszom. Meguntam az intrikus szerepköröket. Vágyom a prózára. Az ember tragédiája nekem az etalon, mind nyelvezetileg, mind mondanivalójában, mind a Fausti képében. Lucifert szeretném eljátszani. Nem tartom negatív figurának.

- Úgy legyen...
(Sziszi webnaplójából)