Egy világhírű, „kötelező” regény, egy sikeres drámaíró, zeneszerző és szövegíró. Nem is kell ennél biztosabb recept a közönségsikerhez. Hogy ezen a téren sincsenek új dolgok a nap alatt, vagy ha vannak is, nagyon elvétve, mi sem bizonyítja jobban, mint A dzsungel könyve töretlen sikere a Pesti Színházban. Dés László, Geszti Péter és Békés Pál musicaljének nem egy dallama a bemutató óta rendszeresen játszott, közdúdolt slágerré vált, mint ahogy maga az előadás is kedvelt beszédtéma lett a művelt polgári kaszinókban és szalonokban. Aligha volt kétséges, hogy a már-már klasszikussá vált darab a budapesti siker után előbb vagy utóbb megjelenik más városok színházaiban is. Az sem meglepő, hogy most éppen az a nyíregyházi együttes tűzte műsorra, amelyett az elmúlt időszakban a könnyű zenés darabok egyik jelentős specialistájaként könyvelhettünk el.
A szabolcsi megyeszékhelyen évek óta pezsgő színházi és zenei élet folyik, és ez már önmagában is garancia arra, hogy a társulat az előadást ne csupán munkának, kötelező feladatnak, hanem egyenesen becsületbeli ügynek tekintse. Mindez számos mozzanatban mutatkozik meg, a díszleten át, a hangzáson keresztül a táncosok és színészek alakításáig. A színpadkép mentes minden hivalkodástól és túldíszítettségtől, mégis hangulatos, színpompás és kifejező. Olyan, ahogy az ember a színpadra álmodott dzsungelt elképzeli. A díszlettervező Endresz Ágnes nevéhez fűződnek a jól eltalált, szellemes jelmezek is, amelyek kitűnően egészítik ki a szereplők jellemét. A Kazár Pál vezetésével munkálkodó zenészek, a kíséret és a hangzás felelősei szintúgy kitettek magukért. A zenei alapok akár önmagukban is élvezhetőek, ugyanakkor remekül illenek az énekhangokhoz.
Ahogy a remek jellemekkel teletűzdelt klasszikustól várható, a legjobb színészi teljesítményt a karakterszereplők adják. Varjú Olga Bagirája fenséges, mégis szeszélyes jelenség. Petneházy Attila Akelája pedig megbízhatóan harcias. Az előadás – és tegyük hozzá: maga a darab – egy-egy fénypontja a három komikus figura néhány jelenete. Tóth Károly igen barátságos, még mozgásában is a medve lomhaságát imitáló Balu, Horváth Margit személyében végtelenül hiú, nárcisztikus, kiismerhetetlen és elbűvölő kígyónőt ismerhettünk meg, Gyuris Tibor pedig egyesíteni látszik magában mindent, amit egy keselyűről tudni vélhetünk.
Az előadás motorja kétségkívül a rendező-koreográfus Krámer György, aki mind a táncosokkal, mind a színészekkel érezhetően sokat dolgozott a bemutató sikerén. Láthatóan kerüli a bonyolult, harsány megoldásokat, a fölösleges mozdulatokat és hivalkodást, mindez azonban nem jelenti azt, hogy kímélné és diétára fogná a keze alatt dolgozó művészeket. Az érezhetően sok, áldozatos és fáradságos munka el is nyeri méltó jutalmát: a színpadon nincs megállás, szünet és üresjárat, a jelenetek pergő ritmusban folynak, szigorú rendben követik egymást, a feszes tempót pedig tovább fokozzák a tánc- és dalbetétek. A közönség pedig annak rendje és módja szerint meg is hálálja az erőfeszítéseket: végig jelen van, együtt tapsol és énekel az énekesekkel, majd egy-egy szám, illetve az előadás után fáradhatatlanul ünnepli kedvenceit. Az igényes zenei műsorhoz szokott nyíregyházi publikum nem csupán nézője és hallgatója a produkciónak, hanem tevékeny részese is, így varázsolva közös ünneppé a hangulatos színházi estét.

Zsöllye - K Szonja