A mandátum (Nyíregyháza)
2006.01.02. 21:05
A darab Moszkva kispolgári negyedében játszódik. A komikus félreértések mélyén a társadalom alapvetó tévedése, illúziója húzódik meg.
2000. szeptember 22. NYIKOLAJ ERDMANA MANDÁTUMvéres valótlanság két lesujtó részben a fordítást az eredetivel egyeztette Nikodémusz Elli az eredetit a fordítással, valamint más problémákkal is nagyon szívesen Mohácsi István és Mohácsi János Fordította: Harsányi Éva Zene: Kazár Pál
VALERJAN A FIA |
|
MOLNÁR CSABA |
|
|
|
AVTONOM SZIGIZMUNDOVICS |
|
FELHŐFI KISS LÁSZLÓ |
|
|
|
SZTYEPAN SZTYEPANOVICS |
|
KAMENICZKY LÁSZLÓ |
|
|
|
ILJINKIN FELESÉGE |
|
VARGA ILDIKÓ |
|
|
|
ZARHIN, ZOTYIK FRANCEVICS |
|
JUHÁSZ ISTVÁN |
|
|
|
| Továbbá arisztokraták, ellenforradalmárok, krampuszok, csekisták, kommunisták, proletárok, az élcsapat, a munkásosztály ökle és a polgári társadalom söpredéke mind-mind
|
Díszlet: KHELL ZSOLT |
Jelmez: SZŰCS EDIT |
Koreográfus: NAGY GYÖRGY |
Dalszöveg: VENYIGE SÁNDOR |
Segédrendező: FÜLÖP ANGÉLA |
Rendező: MOHÁCSI JÁNOS |
A darab:
A darab Moszkva kispolgári negyedében játszódik. A komikus félreértések mélyén a társadalom alapvetó tévedése, illúziója húzódik meg. Nemcsak a szakácsnőt nézik cárnőnek a vágyálmaikat, ábrándjaikat könnyen valóságnak képzelők, de egymást, sőt, önmagukat sem tudják igazán azonosítani. Mindegyikük a másikat ijesztgeti-hitegeti azzal, hogy ő kommunista, hogy neki proletár rokonai, ismerősei, összeköttetései vannak. Mindeközben azonban ki-kilesnek a függöny mögül reménykedve, hogy időközben hátha mégiscsak összedőlt az egész szovjet rendszer.
Az előadás:
Viharos bohózati játékkal kezdődik a nyíregyházi előadás: a rendőrségi razziától tartó Guljacskinék barikádot építenek az előszobájukban, akadályokkal nehezítik az ajtó működését, áramot vezetnek a kilincsbe. A villanyvezeték látványos szikrázása jelzi, hogy működik az elképzelés, az ajtóba dugott patrvis a veszély múltán is ott ágaskodik a nyílászáró szerkezetben. Bár nyilvánvalóan akadályozza a járást, lassan mindenki hozzáedződik a jelenlétéhez. Egy természetellenes létmódra berendezkedő világ tolakodóan mulatságos jelképévé alakul. Némileg megnyugodva Guljacskinék a berendezést is átalakítják kissé: a vallásos és "művészi" képek hátlapjára újságokból kivágott Lenin-képeket ragasztanak. Egy elmés szerkezettel azt is könnyedén megoldják, hogy a képek mindig a megfelelő oldalukat mutassák az épp érkező látogatóknak. Van akire a "Hiszek uram, hiszek" néz vissza a falról, más meg Lenin szigorú tekintetével találja magát szembe. Az alkalmazkodás kényszeréről, a túlélés reményéről szól a szovjetrendszer első éveiben játszódó Erdman-komédia. Kispolgári hőseit az teszi szánnivalóan nevetségessé, hogy legelemibb létszükségleteik kielégítése is átláthatatlan lavírozásra kényszeríti őket. Mindenki másnak kénytelen mutatkozni, mint ami valójában szeretne lenni. Ez a folytonos alakoskodás, állandó szerepkényszer a hazugságot teszi az ábrázolt világ lényegévé. Ennek következtében a darabban nem is a történet az igazán hangsúlyos, hanem azok a mikrohelyzetek, amelyek ennek a hazugságlogikának a működését mutatják. Nem az a fontos, hogy az elszegényedett Guljacskinék férjhez akarják adni lányukat a jómódú Szmetanyics fiához, hanem az, hogy az új rendszer szemében jobb színben feltűnni vágyó Szmetanyics (Gados Béla) egy kommunista rokont kér hozományul. Meg az, hogy ebben a helyzetben Pavel Szergejevics (Gazsó György) fivéri kötelességnek érzi, hogy belépjen a pártba, még akkor is, ha egyrészt fogalma sincs arról,hogyan kell csinálni ezt, másrészt biztos benne, hogy elkárhozik ezért. De a puszta elhatározás is megváltoztatja őt: a legkínosabb helyzeteket is magabiztos fellépésével oldja meg: pártembernek mondja magát, bár tagkönyv helyett csak egy maga hamisította mandátumot tud mutatni arról, hogy moszkvai lakos. Varvara Szergejevna (Szabó Márta) is mindent megtesz a jövőjéért ezért reménybeli apósáék látogatásához maga szerződtet proletár rokonokat néhány éhenkórász utcai zenész személyében. Miközben az anyja, Nagyezsda Petrovna (Csoma Judit) a házasság valóra váltásával van elfoglalva, a remélt életjáradék fejében hazafiúi kötelességének érzi, hogy eldugja a lakásban azt a ládát, amelyben a cárné ruhái rejtőznek. "Ez minden, ami Oroszországból megmaradt" - mondja neki egykori vevője Tamara Leopoldovna (Zubor Ágnes), és azzal bíztatja, hogy hamarosan más világ lesz itt, ha majd a franciák idevezényelnek végre egy cárt. Mohácsi János - szokásához híven - ezúttal is alapanyagként használja az Erdman-darabot:a helyzetek továbbgondolásával, új játékötletekkel, nyelvi poénokkal feldúsítja a Guljacskinék lakásában játszódó első részt, ugyanakkor szinte teljesen újraalkotja a mű vázlatosan megírt harmadik felvonását azzal, hogy kibontja az alapötletben rejlő játéklehetőségeket. Ez a Szmetanyicséknál játszódó rész arról szól, hogy a hozzájuk átmenekített ládában rejtőző Nasztyát (Varjú Olga), Guljacskinék cselédlányát - akire Pável Szergejevicsék kíváncsiságból ráadják a cárné ruháit - a véletlen névazonosság és a megtévesztő öltözék miatt Szmetanyicsék hercegnőnek nézik, a cári trón örökösének gondolják. Ami Erdmannál elnagyolt bohózati ötlet, az az előadásban részleteiben is megmutatott groteszk játék. Kezdődik azzal, Avtonom Szigizmundovics (Felhőfi Kis László) rendszeresen megkéri Agafangelt (Kocsis Antal), a szolgáját arra, hogy nézzen ki az ablakon, vajon nem ért-e véget a szovjethatalom. Folytatódik azzal, hogy mindenféle pletykák keringenek a lakók között arról, hogy a Krímben a strandon látták az egyik nagyhercegnőt. Ennek fejében nem nehéz a ládából előbújó Nasztyát - aki mindazt megtestesíti, ami Oroszországból megmaradt - leendő cárnőnek nézni. Folytatódik a játék azzal, hogy Szmetanyicsék egy asztalból és székekből összeállított alkalmi emelvény segítségével kipróbálják, hogy milyen is lenne, ha a hercegnő valóban trónra lépne. Aztán kezdik komolyan venni az illúziót. Előbb rejtjeles telefonüzeneteket küldenek az ismerőseiknek, hogy nagy változások vannak készülőben, aztán fontolgatni kezdik, hogy miképp osszák szét egymás között a kormányhivatalokat. A ház lassan beszállingózó lakói alkalmi udvartartást is teremtenek, így a trónra ültetett cselédlány kedvére oszthatja a címeket a rangra áhítozó senkiháziak között. Végül a cári trón jövőjét Szmetanyics úgy látja biztosítva, ha gyorsan összeházasítja Nasztyával a fiát. Valerian (Molnár Csaba) kábultan képzeli magát az uralkodó szerepébe. Az eltűnt vőlegényt kereső Guljakcsinék csak nehezen tudják megértetni vele, hogy a cselédlányukat vezette az oltárhoz A helyzetet végül maga Lenin (Avass Attila) oldja meg. Ez Mohácsi rendezésének legnagyobb ötlete, legmerészebben ezáltal gondolta tovább Erdman darabját, hogy a szovjethatalom megtestesítőjét, a kommunista forradalom jelképét is színre lépteti. Lenint afféle mesebeli alakként látjuk, aki visszafogott, barátságos modora ellenére is a kíméletlen terrort képviseli. Előbb csak legendákat hallunk arról, hogy az álruhás Lenin a nép közé szokott vegyülni, úgy tartja szemmel őket, hogy mit csinálnak valójában. Az első rész végén Télapónak öltözve, két Krampusz-ruhába bújt komisszár kíséretében tesz látogatást Guljacskinéknél. A második rész végén azonban már leveti az álruhát. Mint aki mindent lát és tud, gondolkodás nélkül ítélkezik a szereplők között. A jelentéktelen vétleneket kíméletlenül megbünteti, a tetteik következményeitől rettegő vétkeseknek kegyesen megbocsát. Ezzel a lelkiismereti problémává tett szorongással írja a személyiség legrejtettebb zugaiba is bele a terrort. Nem kínálkozhat számukra egyetlen menedék sem, még a polgári műveltségük sem. Az elbizonytalanodott , összezavarodott élet a kulturális hagyományokat is katyvasszá rombolja. Ez derül ki Lenin különböző tradíciókat gátlástalanul elegyítő beszédéből. Nemcsak bolsevik agitátornak tűnik, hanem afféle nyájas prédikátornak is, aki a kommunizmust kínálja megváltásként. Mások számára meg a lektűrök hercegeként, a mesék hőseként lép színre. igy húzza a folyton illúziókeltő románcokba belefeledkező Násztya lábára a cipőjét, mintha az Hamupipőke üvegtopánkája lenne. A mandátumból az derül ki, hogy a nyíregyházi társulat most is alkotótársa volt a rendezőnek. Bizonyára a színészek ötletei, poénjai is beleépültek a produkcióba. Legalábbis ez sejthető ebből az odaadó játékkedvből, ahogy a szereplők vesznek részt az előadásban. Most is remek figurákat látunk. Emlékezetes Gazsó György kisfiús bájt és kispolgári furmányságot egyesítő Pável Szergejevicse, aki afféle szellemi izgalomként éli meg a lavírozás kényszereit. Remek Szabó Márta groteszk mimikája, darabos érzékenységű Varvarája. Jó Csoma Judit félelmei ellenére is határozott fellépésű, többfelé igazodó, több vasat tűzben tartó Nagyezsda Petrovnája. Emlékezetes Varjú Olga álmodozó lelkületű, naiv természetű Nasztyája. Igazán emlékezetes, a megszokott jellegzetességeket és erényeket mutató Mohácsi-előadás A mandátum. ... Sándor L. István - Kritika
Nyikolaj Erdman úgy évtizede volt divatban, amikor a szovjetrendszer összeomlása nyomán sok minden előkerült, ami korábban elsüllyesztődött. Azóta alighanem ismét megfeledkeztek róla, s talán nem is csak nálunk. Az elmúlt rendszerrel együtt merültek feledésbe hívei, kiszolgálói és bírálói egyaránt. S főképp az, hogy milyen nehéz is ezeket egymástól elválasztani. Erdman például meggyőződése szerint A mandátummal igazi szovjet vígjátékot írt a húszas évek közepén Mejerhold színháza számára, amellyel hatalmas sikert aratott. Többé mégsem sikerült színpadra jutnia, , sőt, száműzetéssel jutalmazták túlságosan is eredményes buzgalmát. Mondhatnánk: a cenzorok, a hivatalnokok, akik betiltották, jobban értették Erdman darabjait, mint ő maga, meg a pártfogói, köztük Sztanyiszlavszkij, aki Sztálinnál járt közben - eredménytelenül - a másik darab, Az öngyilkos bemutatása érdekében. De talán helyesebb, ha úgy fogalmazzuk: a kort, tulajdon hatalmuk természetét jobban ismerték képviselői, mint a hatalmat szolgáló, segíteni akaró művészek. A művészek valószínűleg összetévesztették az eszményeket, az ideológiát a valósággal. A hatalom birtokosai és gyakorlati szolgái ezt nem tették. Ők jól értettek ahhoz a mechanizmushoz, amelyet létrehoztak, amelyet működtettek. A mandátumot Erdman és Mejerhold, egyáltalán a korabeli előadók bizonyára a köpönyegforgató, a szovjetrendszerhez törleszkedni akaró kispolgár leleplezésének vélték, s talán eszükbe sem jutott, hogy magát a rendszert leplezi le. Miközben a kispolgár törleszkedésre kényszerítő félelmét figurázzák ki, óhatatlanul is megmutatják a félelmet kiváltó diktatúrát is. Erdmant egyszerűen a farce logikája viszi el oda, hogy korának abszurditását megfogalmazza. A rendszerváltásban mindenki elveszti önazonosságát, személyiségét, mindenki alkalmazkodik, átalakul, s végül senki sem tudja, ki kicsoda, de azt se nagyon, hogy ki is ő maga. Ki párttag, ki párton kívüli, ki az új rend híve, ki az ellensége - ez pusztán mimikri kérdése. A történet lényegében egy érdekházasság körüli félreértések sorozatát görgeti. Tulajdonképpen a műfaj sablonjai szerint. Mindkét fél a másiktól várja a nem létező hozományt. Ami - még mindig a tradíció szerint - nem feltétlenül jelent anyagi javakat, lehet az társadalmi pozíció is. A házasság révén mindkét fél proletár, sőt, párttag rokonsághoz szeretne jutni, ezért eljátssza, hogy neki ilyen rokonsága van, sőt, maga is kommunista. A címben említett mandátum is ennek az igyekezetnek a terméke. A kölcsönös átejtések sorozatát a véletlen pörgeti föl: bekerül a játékba egy cárnői öltözék, amelyet magára ölt az egyik család cselédje. Boldogan nézik aztán cárnőnek a restaurációban reménykedők, s úgy vélik, megkezdődött a rendszer végső összeomlása, ismét a régi normák szerint kell helyezkedni, pozíciókat, előnyöket szerezni. Mohácsi János szokása szerint alaposan átírta, s a próbák során támadt ötletekkel kiegészítette a darabot. Hozzátette háromnegyed évszázad tapasztalatát. Mindazt, ami azóta kiderült az akkor új rendszerről. De kiegészítette a legújabb rendszerváltás tapasztalatával is, s rendezésének, az általa létrehozott előadásnak talán éppen ez az időszerű lényege. A darabot átfordította mai magyar szlengre, kiegészítve Harsányi Éva 1990-ben megjelent fordítását. Az átírásnak, a kiegészítéseknek leginkább két fő vonulata ötlik szembe. Az egyik néhány erőteljes, egyértelmű jelkép, allegória alkalmazása. Az igyekvő barkácsmesternek ábrázolt főhős átszerel egy biciklit: az ülés helyére rakja a kormányt és fordítva. A képeket a mindenkori látogató pártállásához igazítja s ezért egy csigarendszerrel és egy vasalóval fölfüggeszti őket, hogy könnyen leszerelhetők és megfordíthatók legyenek. A jelképek sorában a legfontosabb a szovjet legendárium megidézése, darabba illesztése, a szovjet történelem legendává, népmesévé, anekdotává stilizálása. Amivel különben minden rendszer megpróbálja magát szellemileg meggyökereztetni. Az álruhában a nép közé vegyülő Lenint - aki mellesleg vízen jár, és átmegy a falon - addig emlegetik, míg megjelenik. Mikulásnak öltözve, két krampusszal. Utóbbiakban nem nehéz felismerni a csekistákat. Logikus kiegészítése az eredetinek. Ha egyik oldalon megjelenik a cárnő utánzata, a másik oldalon jelenjék meg kamuflálva az igazi vezér. így kerek a világ és így éleződik az eredetileg társadalmi-politikai vígjáték történelmivé. Mohácsi ugyanis ezúttal sem éri be azzal, hogy az emberről, az ő elképesztő viselkedéséről beszéljen: a történelmi emberről az emberiségről is el akarja mondani lesújtó véleményét. Lenin megjelenésével a nagypolitika, a nagy történelem vonul be a színpadra, s a nagy allegória némiképpen zárójelbe is teszi mindazt, amit addig a kisemberről, a helyezkedő, a történelemben a helyét kereső emberről megtudhatunk. Az előadás így még kevésbé szól a köznapi morálról, illetve moráltalanságról, mint az eredeti, s annál még sokkal hangsúlyosabb a morálnélküliséget kikényszerítő viszonyokról. Az különben, hogy Lenin Mikulásként jelenik meg, megalkuvásnak is tekinthető. A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház kamaraszínházában olyan plakátok láthatók, amelyeken Lenin és Jézus arca van összemontírozva. Ez persze utalhat pusztán arra, hogy a darab képforgató főhőse ikonok hátára is fölragasztja a forradalom vezérének képét, hogy szükség esetén hol az egyiket, hol a másikat mutogathassa, de arra is, hogy a példázat mindenféle megváltóra, az emberiség mindenféle jótevőjére érvényes. A gyerekeket ajándékokkal hitegető és krampuszokkal fenyegető télapó egyébként szerencsés kompromisszum, nemcsak azért, mert nem sérti annyira a keresztény érdekeket, mint Krisztus profanizálása, hanem mert egyértelműen utal a közemberek, az alattvalók gyermeki állapotára. És éppen ezt hangsúlyozza az átírás másik fő vonulata. A blőd szófacsarások, szójátékok sora. A kifejezőkészség gyengeségei általában nem pusztán idétlen humor forrásai, hanem többnyire mélyen jellemzőek. Talán a legszebb példája ennek, amikor a cárnőnek öltözött cselédlánynak nekiszegezik a kérdést, végtére is kicsoda ő, amire csak annyit tud kinyögni, hogy "Én én vagyok". Amit azután mindenki a maga igazolásaként fog föl, hogy a félreértés - ha lehet -, még fokozódjék. Az elhallgatások, a ki nem mondott szavak, a kifacsart közhelyek mind a zavaros kort idézik, amikor a fogalmak úgy általában tisztázatlanok, a szavak jelentés nélküliek, igazi értelmüket egy- egy jelentőségteljes pillantás adja meg, amellyel valami kimondhatatlanra utalnak. A sok dadogás, idióta beszéd tabuk sokaságát rejti. A darab hősei nem mernek végigmondani egy mondatot. S persze ebbe az állapotba belerögzülnek, belehülyülnek. Nemcsak kimondani, de talán gondolni sem mernek bizonyos dolgokat. A rengeteg blőd ötletből összeálló szövegmonstrum azonban nem pusztán kor- és kórjellemző. Alapvetően az egész emberi történelem monumentális idiotizmusát fejezi ki, jeleníti meg, zúdítja a néző nyakába. Ezért szükséges ezúttal is, mint Mohácsi más előadásainál bizonyos méret, bizonyos időtartam. Nem azért, mert az alkotók - a rendező és átírótársa, Mohácsi István, meg a társulat tagjai - nem tudnak lemondani bizonyos ötletekről, hanem mert az idétlenség, az abszurditás monumentalitásának érzékeltetése megkívánja, hogy próbára tegyék a néző teherbírását. Ezúttal még a jó két óra múltán engedélyezett szünet is megtöri - nem az előadás, hanem - a befogadás lendületét. Holott a szünet dramaturgiailag teljesen indokolt, nemcsak színváltozás van, de a cselekmény is lényeges fordulatot vesz; nemcsak átmegyünk az egyik család lakásából a másikéba, de ekkor kezdődik a restaurációs kísérlet, ekkor keresi mindenki az arisztokrata rokonokat, éppúgy, mint korábban a proletárokat. Mégis, a szünet alatt mintha megsüketült volna a közönség, idő kell hozzá, hogy úgy reagáljon, mint a szünet előtt. Az előadás befejezése különben talányos. Az álruha nélkül visszatérő, bűnösöket leleplező, megfenyegető és megbüntető Lenin mindenkit magával visz a falon át - vajon hová? -, csak a mandátumhamisító és családja képtelen a falon áthatolni. Ők miért maradtak, és vajon ki járt jobban? Abszurd végnek, totális értelmetlenség jelzésének meg túlságosan lapos ez a lezárás. Zappe László - Színház |
|