Csillagok

Javert dala

Künn,

éjnek sötétjén,

egy űzött vad bújkál,

vonszolva terhét...

Terhét: a bűnt...!

Isten a tanúm,

hogy amíg csak él,

űzöm, hajszolom őt...

Űzöm, hajszolom én...!

Cinkosa bár

minden árny,

nem rejtőzhet már soká,

mert mindaz, ki így él,

bűnhődik végül,

útjuk nincs tovább!...

Rájuk az vár,

mi Luciferre várt,

a tűz,

a láng!

Fény...

hűvös, tiszta fény,

millárd csillag,

virrasztó őrség!...

A rend és a fény,

őbennük testesül,

a végtelen ég

éji őrjáratán...

most és örökkön át...!

Útjuk a megszabott út,

céljuk az elrendelt cél!

Ez évszakról évszakra

így lesz mindig,

míg csak nap lesz és éj!...

S ha egy lehull,

így emészti el

a tűz,

a láng!

Mert így kell legyen!

Így szól a Törvény!

S bennem így él

az igazság!

A bűnön vett szabadságért

a bűn,

túl nagy ár!...

...Nem nyugszom többé!

...Nincs addig békém!

Míg nincs rajt a lánc!

...Halljátok, csillagok!

...Még lát!

...Meglát még!

Csillagfény, vezess hát...!

Senkim már

Eponine dala

Itt vagyok egymagam megint,

senkim sincs már, hova is mennék?

Nem vártam pénzt, uram, nem én!

Csakis azért jöttem, mert ő kért!...

S ha itt talál az éj...

őt álmodom megint...mellém...

Sokszor van így,

ha jön az éj,

egymagam kóborlok az utcán...

Rá gondolok,

és olyankor azt képzelem,

mellettem ő áll...

A város ágyba bújt...

s a bűvös kép itt benn, felgyúl...

Senkim már,

ő sincs, csupán egy álom!

Elkísér,

én érzem őt és látom!

Megérint,

én érzem könnyű karját!

A lélegzete melegét,

s ha szól, hallom a hangját!

Pára kél,

s mint színezüst, úgy csillog,

az utcakő,

ha esőt küld az égbolt...

Fönn a lomb közt

hány csillag fénye fészkel...!

S én mindenben csak őt látom,

csak őt idézi minden!...

Tudnom kell,

hogy mindez képzelgés,

és ki magát csalja így,

bolond az mind!

Rám se néz,

és mégis szeretem én!

Örökké!

Míg csak élnem kell!

Csak ő kell,

de lásd, az éj ha elszállt,

ő sincs már,

csak szótlan, szürke utcák...

Ha ő nincs,

köröttem minden csúfság,

a szél csupálta lombok is

csak panaszukat zúgják...!

Ő csak ő!

Ha értené, ha látná!...

Élni így csak öncsalás csak ábránd!

Előlem az élet rejti titkát...

A világ csupa boldogság,

de énrám nem az várt!!

Csak ő kell!...

Csak ő kell...!

Ő minden!...

Ha nincs is senkim már...!

Néhány csepp eső

Eponine és Marius dala

Eponine, mondd mi a baj?

Mi ez a nedvesség? Ó, Jézusom!

'Ponine, hisz ez vér!

Segítség kell, hisz vérzel mindenhol!...

Meggyógyít, ha így néz rám...

no lám... már nem is fáj...

és néhány csepp eső...

nekem már úgysem árt...

Így jó... hisz itt van, s átkarol...

Egész testével óv...

Ne még... ne mozduljon...

Esőn...a virág...szirmot bont..

Te élni fogsz, 'Ponine, hisz Isten lát!

Bár volna szó, mely néked orvosság...!

Csak tartson így a karjában...

oly könnyű így ... oly gyöngéd!

Adnék én száz életet!

Bár tudnám, hogy tegyem!...

Ne félj, nem hagylak el...

Csak néhány csepp eső,

s a múlt... oly fényes-tiszta már...

Csak mindig így legyen,

míg élek érezzem...

hogy átölel... s hogy jó hozzám...!

Az út,a melyen jár...áldott legyen!

Az ég is tisztul már...szólít a csend...

S a lélegzete melegén,

szívem most hazatér...

Hisz meggyógyít,

ha így néz rám...

Oly jó, már nem is fáj...

És néhány csepp eső...

nekem már úgysem árt...

hisz itt van, átkarol...

Egész testével óv...

S talán ha elalszom...

esőn...a virág szirmot...

Eponine...

most ne beszélj...

Így jó, már nem is fáj...

És néhány csepp eső

neked már úgysem árt...

Nézz rám...

Én melletted leszek...

amíg csak elalszol...

...esőn...a virág

szirmot bont....

Vidd haza

Jean Valjean imája

Áldott légy,

ki mindent látsz...

Ki rajtam még

mindig segítettél...!

Ifjú még,

s látod, fél...

Bújtasd el,

hisz gyermek még!

Vidd el őt,

Vidd el őt,

vidd haza...!

Mintha a fiam volna, lásd:

szívében lüktet minden nyár...

Mely bennem már

meghalt rég...

Úgy porladt szét semmivé,

mint most a perc,

a búcsúé...!

Hozz békét...

Hozz reményt...

Néki jár,

lásd, még épp hogy csak élt...

Mért adtál,

ha elvennéd

szűz kincsét:

életét?

Ha vesznünk kell,

hát haljak én!

Csak mentsd meg őt!

Vidd el őt!

Vidd haza!

Óvd, míg él...!

Üres szék, üres asztal

Marius dala

Van egy seb, mely sosem gyógyul,

ez a gyáz, csak fáj és fáj!

Üres szék, üres az asztal,

a sok barát - meghalt, nincs már!

Esténként itt ültünk együtt,

szavak gyúltak, s nőtt a láng,

mely a holnapnak világít...

Az a "holnap" nincs is tán!

Eszmék vívtak és mi hittük:

velünk győz az új világ!

"Talpra hát!" A dal, hogy zendült!

Még most is zeng - itt benn,

de gyötrő vád lett minden szó,

s a dal végső imádság,

ott - a szétdőlt barikád romján!

Ó hogy fáj, hogy fáj így élni,

most hogy Ti nem vagytok már!

Ez a seb már sosem gyógyul,

ez a gyáz csak fáj, és fáj!

Tűnő árnyékok az éjben,

bocsássátok meg nekem,

azt, hogy itt vagyok, hogy élek,

s Ti már nem jöttök sosem!

Mért kellett, ó mért, bár tudnám,

meghalnotok ifjúként?

Üres szék, üres az asztal...

Barátom egy sincs többé...

Finálé

Százak, ezrek hangja zúg,

hallod az éj sötétjéből?

Akár egy fullasztó mocsárból

kúszna mind a fényre föl...

Sorsuk éhség és nyomor,

szívükben mégis él a remény...

Egyszer az éj majd véget ér,

és a nap felkél!

Minden nép szabad lesz végre,

s édenkert a sebzett Föld!

Nem lesz kényszerré a munka,

nem látsz koldust, éhezőt...

A láncok és fegyverek rémén

az értelem győz!

Állsz-e mellénk,

lesz erőd,

kiállni értünk, harcunkért?

Jöjj, hisz a barrikádon túl,

van egy világ, amit remélsz!

Halljad hát a nép dalát:

milliók lázas énekét:

arról, hogy új világ jön majd,

s hogy a holnap szép!

Állsz-e mellénk,

hogyha kell?

Kiállsz-e értünk, harcunkért?

Jöjj, hisz a barikádon túl,

van még jövő, van még remény!